2. fejezet

Reggel szörnyű fejfájással ébredtem, a saját ágyamban. Felültem, s hirtelen ólomsúllyal szakadt a vállamra a tragédia. Könnyek szaladtak a szemembe. Letöröltem a megszökött cseppeket és kivánszorogtam a fürdőbe.

Hideg vízzel leöblítettem az arcom. Aztán észrevettem egy rettentő csúnya sebet, ami az fülem alatt eredt és leívelt az államig. Remek! Nincs az a smink, ami ezt eltűntetné. És pont az első napon?! Megráztam a hajam, hogy a sötét tincsek valamelyest eltakarják a vágást.

Autó gördült a feljáróra, aztán felharsant Heather Mercijének ismerős dudája. Fölkaptam egy farmer rövidnacit, egy kockás inget, meg az elmaradhatatlan tűsarkú, térdig pántos cipőmet és rohantam le. Az ajtóban a vállamra kaptam a táskám, kezembe fogtam a dzsekim – hiszen sosem lehet tudni, mikor fog esni, nemde bár?! – és kirontottam az ajtón. Persze esett.

Egyik kezemmel megpróbáltam védeni a hajam az esőtől, a másikkal az ajtót próbáltam záródásra bírni. Vagy háromszor ejtettem el a kulcsot, mire sikerült.

Nagyot sóhajtottam, mikor végre beülhettem a Merci száraz utasterébe.

- Szevasz, Boszi! – köszönt Heather vidáman. – Milyen érzés nagykorúnak lenni?

Nos, igen. Heather az a fajta ember, aki nem szokott köntörfalazni, könyörtelenül kimondja, ami a nyelve hegyére kerül. Ez azon kevés dolgok egyike, amiben különbözünk. Ő is magas, vékony és megátalkodottan imádja a sarkakat, akárcsak én. Mintha csak ikrek lennénk. Két test, egy lélek. Mindent együtt csinálunk, már vagy tizenkét éve – azóta, hogy elsőben mellém ült a sulipadba. Út közben mellénk keveredett Skyee is, a cserfes, kékszemű szőkeség.

- Lehet, hogy hivatalosan már nagykorú vagyok, de még nem érzem magam annak.

- Jaj, ne már! Én alig bírom ki a jövő hónapig. Amúgy van itt számodra valamim.

Azzal átnyújtott egy fehér papírba csomagolt, rózsaszín masnis dobozt.

- Igazán nem kellett volna – öleltem át barátnőmet. Ölembe vettem a csomagot, és letéptem róla a papírt. Mikor felnyitottam a dobozt egy fehér kiscica ugrott az ölembe, s rögtön dorombolni kezdett. Gondolom örült, hogy kiszabadulhatott.

- Ez nagyon édes, Vadóc – néztem Heatherre elérzékenyült arccal.

- Jaj nehogy bőgni kezdj! Ez csak természetes. Csak egyszer lesz az ember nagykorú. Hétvégén meg elmegyünk egy nagyot bulizni.

- Nem hinném, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom… - kezdtem.

- Már hogy ne lenne megfelelő? – nézett rám megrökönyödve Heather. – Mikor mondtál ellent utoljára egy bulinak? Lássuk csak… Soha! Várjunk csak, ez nem is Megan. Ki vagy te és mit csináltál az én Boszimmal?

- Tudod elég sok minden történt velem a vakáció óta…

- Ne is mondj többet, mindent értek. Egy pasival van randid, igaz? Megismerkedtél valami szexi, sportos fickóval a síparadicsomban, és nem ezzel kezdted? Milyen dolog ez?

Megrökönyödve pillantottam rá, mire zavarba jött. Szórakozottan az órára nézett, majd kis híján felsikoltott.

- Jézusom, mindjárt elkésünk! Vidd be a kis szőrgombócot. De most kérlek, hagyd itt a dzsekid, mert ha még egyszer végig kéne néznem a kulcsos mutatványodat, menten sikító frászt kapok. Itt vagy még?!

Visszatuszkoltam a tiltakozó kiscicát a dobozba, fogtam a kulcsom és kiszálltam. A konyhában raktam egy tálba tejet, majd búcsút intettem a szőrgombócnak és kivágtattam az ajtón.

Visszahuppantam a Merci fekete bőrülésére, és elsüllyedtem benne. Heather indított, s a kocsi feldorombolt, akár egy macska. Fészkelődtem az ülésen, nem éreztem azt a kényelmet, amit barátnőm luxusautóiban megszoktam. Mellettem Heather is feszültnek tűnt. Vártam, hiszen úgyis kiböki végül, ami a lelkét nyomja, nem bírja sokáig magában tartani. És a következő pillanatban meg is szólalt:

- A francba is, nem szívesen rontom el a hangulatot. De muszáj. Marcelról van szó.

Felsóhajtottam. Marcel a pasim, de csak amolyan tessék-lássék módon. Az a helyzet, hogy mióta együtt vagyunk, több lánnyal kavart, mint az egész focicsapat együttvéve. De muszáj eltűrnöm. Mint pompon lány kötelességem egy élsportoló barátnőjének lennem. Ezt kívánja a Casa Luna íratlan etikettje. De ez bonyolult. Mint a XX. századi arisztokrácia.

Az Alsó Osztályokban vannak azok, akik ösztöndíjjal vannak a Casa Lunában, és túl szegények ahhoz, hogy bevásárolják magukat a Felsőbb Osztályokba. A Középosztály olyanokból áll, akiknek van elég pénzük a Felső Osztályra, de mégsem akarnak oda tartozni. Mint például én.

A szüleimnek építészvállalkozásuk volt, csődbe mentek, a végkielégítés horribilis összegű volt. Miután meghaltak a pénz az én számlámra került, bár zárolva tizennyolc éves koromig. Mivel múlt hét óta felnőttnek számítok, megkaptam az összeget. De még nem tudom, mit kezdjek vele.

A Felső Osztályba a NAGYMENŐK tartoznak. Okosak, szépek, gazdagok. Ezzel mindent elmondtam.

- Kivel látták már megint smacizni?

- Ez nem egyszerű smaci volt, Meg! Wins Collin házibuliján Samantha Peckerrel kavart. És ez még nem minden. Állítólag lefeküdtek! – háborgott Heather.

- Egészségükre – bólintottam.

- Nem hiszem el, hogy ezt is eltűröd attól a szemétláda Marceltól. Nézz magadra Meg. Egyre ágas-bogasabb agancsod lesz. Muszáj ejtened. Nem akarom végignézni, ahogy az én legjobb barátnőmön röhög a fél iskola.

- Neked meg Skyee-nak könnyű. Matt és Berry a két legrendesebb srác, akit ismerek.

- És mi van Garyvel? Na és Adammel? Ők is nagyon rendesek. És odáig vannak érted. Sőt az egész végzős évfolyam is. Marcel egy seggfej. Ez a végszavam.

- Hidd el, megoldom. Eddig is mindig megoldottam, és nem lettem pletyka tárgya. Legalábbis ilyen fajtáé nem. Csak a szokásos. Új cipő, új ruha, új frizura és a többi.

- Csak aggódunk érted. Nem akarjuk látni, amint a legjobb barátnőnk tönkreteszi a hírnevét. Amúgy meg sok furcsa dolgot hallani a Felsőbb Körökben. Skyee mesélt egyet, s mást.

- Sosem érdekelt a hírnév igazán – vontam vállat.

- Úr isten, ne mondj ilyet! – sikkantott Heather.

Megérkeztünk a Casa Luna Gimnázium kapujához, ahol a szokásos hétfő reggeli tülekedés fogadott. Harc a legjobb parkolóhelyekért.

A Casa Lunát, a Hold Házát egy három szárnyból álló épületegyüttes, egy sportcsarnok és egy park alkotta. Gyönyörű gótikus stílusban mindezt. A bejárattal szemben maga az iskola van a tantermekkel és az irodákkal. Tőle jobbra és balra a Déli-és Északi szárny, a kollégiumok a lányoknak és fiúknak külön. Az általuk közrefogott kis teret parkolóvá alakították. A többi az iskolaépület mögé szorult.

A parkolóban diákok tolongtak, kis bőrönddel, nagy bőrönddel, sporttáskával, kis kedvenccel. A nyári szünetet távol töltők visszaköltöztek a szobájukba.

Annak idején felmerült a kérdés, akarok-e koleszes lenni. Nem akartam, hiszen csak húsz percnyire lakok, és kényelmesen hazajárhatok Marshához és Marához. Most erősen kísértett, hogy beköltözzek a Casa Lunába. De elvetettem, nem lévén képes otthagyni az eddigi életem megmaradt darabkáit.

Fura mód nem töltött el olyan mérhetetlen fájdalommal Marsha és Mara elvesztése, mint illendő lett volna. Talán az álmom miatt. Talán még mindig hittem, hogy élnek valahol.

Heather leparkolt egy, a bejárattól távol eső helyen. Vállamra vetettem a táskám, a fejemre terítettem a dzsekim és nekivágtam az udvarnak. Út közben csatlakozott hozzánk Skyee, a hirtelen szőke, álljmeg!-kék szemű Felsőbb Osztályos. A szeme nevét én találtam ki, mivel egyetlen pillantással lehengerelt bárkit.

Most sivítva ugrott a nyakamba.

- Ó, Meg, olyan rég láttalak! Azt hittem, el fogom felejteni az arcod is. Ú, tényleg, isten éltessen! Milyen a nagykorúság? Én alig tudom kivárni, hogy elmúljak tizennyolc. Ó majd elfelejtettem, a hétvégén bulit rendezek a tiszteletedre. Nincs apelláta, ott leszel és kész! – Majd Heatherhöz fordult. – Te, Vadóc, hallottad a nagy újságot?

- Sok mindent hallani mifelénk. Mire gondolsz?

- Új irodalomtanár jött. Állítólag állati dögös a pasi. Nicky és Samy már reggel átkéredzkedtek irodalomra. Talán nekünk sem ártana most megejteni. Félek, délutánra elfogynak a helyek. Meg aztán egy kis romantika nem árt… Úgy értem a versek, meg minden, olyan romantikusak… meg jól jöhetnek még… - És Skyee csak beszélt és beszélt és beszélt.

Végül az igazgatónő szakította félbe, de gyanítottam, ha újra szóhoz jut, onnan folytatja, ahol abbahagyta. Miss. Leader nagyjából negyvenes, tiszteletet parancsoló megjelenésű nő volt. Ősz haját szoros kontyba fűzve viselte a tarkóján, arcvonásai határozottak voltak, félhold alakú szemüvege pedig csak kiemelte szúrós tekintetű sziklaszürke szemét. De a hangja akár a csepegtetett méz.

- Kedves új diákok, köszöntünk benneteket a Casa Lunában! Kedves régi diákjaink, köszöntünk benneteket újra itthon! Teljes szívünkből kívánjuk, hogy egy, vagy újabb csodás, élményekben gazdag év álljon előttetek. Fejetekben bővüljön a tudnivaló és tudni érdemes ismeret. Szerezzetek új barátokat, de a régieket se feledjétek.

Sokszor feltűnt már, hogy Miss. Leader mindig többes számban beszél. Sosem sikerült még eldöntenem, hogy a tanári kar nevében, vagy talán skizofrén?!

- Mint tudjátok, drága irodalom tanárnőnk, Miss. Cole úgy döntött belép a Béke Hadtestbe, így ebben az évben nem tudja betölteni pozícióját.

Miss. Cole és a Béke Hadtest? Jesszusom, miről maradtam még le? Kissé oldalra fordultam, hogy megtudakoljam a pletykatár Skyee-tól, mikor megláttam valakit.

- De ez a komoly döntés sodorta iskolánkba Daniel Danters urat, aki volt szíves vállalni az irodalom tanítását ezentúl.

Már rég nem figyeltem az igazgatónőre. Pillantásom másra függesztettem. Egy tejföl szőke fürtökkel keretezett, gyönyörű arcra, melynek minden apró darabkája tökéletes volt. A világító, égszínkék szemek. A tökéletes ívű szemöldök. A dús, fekete szempillák. Az érzéki, gúnyos mosolyú száj. Gabriel Christensen. A leghelyesebb Felsőbb Körös, akit valaha láttam.

Ebben a pillanatban az égszín szemek rám villantak. Pillantása forrón ölelt körül, akár a pára a levegőben egy fülledt augusztusi napon.

- A fekete motoros illetőnek üzenjük, hogy ha nem áll el a kapuból, kénytelenek leszünk elvontatni a csodajárgányt! – Hasította a levegőt Miss. Leader mézédes hangja.

Ekkor Gabriel elkapta a szemét és hátat fordított. Szomorú űrt éreztem, távolodó hátát nézve. Az előbb a pillantása olyan forró volt, mintha pusztán a szemével akarna levetkőztetni. Aztán mielőtt elfordult, olyan lett, mintha egy tenger, nem is, egy óceán választana el tőle… Várjunk csak! Mióta érdekel engem egy arrogáns Felsőbb Körös? És pont Christensen?

1. fejezet

1.

Kinyitottam a szemem. Az erdő talajának zöldje tolakodott élesen az arcomba. Pislognom kellett, fájt a szemem az élénk színektől. Tüskék, ágak, kövek szúrták az arcom, nyakam, s gyakorlatilag mindenem. Aztán eszembe jutott a baleset. Úristen! Marsha és Mara! Hol vannak?

Hirtelen akartam felkelni. Hevességem mintegy megtorlására szinte minden porcikámba fájdalom nyilallt. Csak szépen, lassan! Nem éppen szerencsés mozgolódni, ha mondjuk a gerincem sérült.

Megmozgattam először az ujjaimat, majd a csuklómat, ezt követően a karjaimat. Nagyszerű! Csak a bal csuklóm tört. Eztán a lábam következett. Lábujjak, lábfej, térd, majd az egész. Kisebb zúzódások, ki lehet bírni. Megtapogattam a bordáimat, természetesen a jobb kezemmel. Elég sok helyen fájt, szóval inkább abbahagytam. Ebből jó sok eltörhetett. Megemeltem kissé a fejemet. A koponyám fájt és nem a nyakam. Már ez is egy jó pont. Feltámaszkodtam a jobb kezemre, majd feltornáztam magam. Előrenyújtottam a lábaimat. A farmerem több helyen is szakadt volt. Meg természetesen koszos. Hirtelen furcsa, csiklandós érzést éreztem a halántékomnál. Odaemeltem a kezem, majd a szemem elé. A vér végigcsorgott a tenyeremen. Lenyaltam ajkaimat, amit szintén a karmazsinvörös nedű borított be. Nyilván elharaptam a számat.

Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. A kocsit megpillantva azonnal arra vettem az irányt. A teteje valahol leszakadhatott, míg leértünk a lejtőn. Az autó mellé érve szörnyű látványban volt részem. Marsha arcát vér borította. Nyilván megfejelte az ablakot és a kormányt is néhányszor. A nyakához emeltem a kezem. Remegtem, egész testemben. Kitapogattam a pulzusát… vagyis csak a helyét. Ugyanis nem éreztem semmit, se a nyakán, se a csuklóján. De az agyam még nem bírta feldolgozni.

Pár méterrel odébb megtaláltam a kocsi fedelét. Két tornacipős láb lógott ki alóla. Nagy nehezen felemeltem és arrébb löktem a tetőt. Mostohanővérem hátából egy éles fémdarab állt ki. A pulzus nagyon gyenge, de érezhető volt. Agyam még mindig az előző látványt dolgozta fel, szóval ezen se sírni, se örülni nem tudtam.

Az első épeszű gondolatom volt, hogy hívni kell a mentőket. Előhúztam a telefonomat a zsebemből, sajnos csak darabokban. Nagyszerű!

A távolban egy kocsi húzott el. Ha eljutok az útig, segítséget tudok szerezni. Felkeltem Mara mellől és elindultam felfelé. Háromszor visszacsúsztam, míg végül sikerült megmásznom a meredek hegyoldalt. A szalagkorláttal már nem kellett bajlódnom, ugyanis egy autónyi szakaszon ki volt szakítva. Ugyan mitől is?

Ekkor megláttam őt. Sötét haja lobogott a szellőben. Ugyanúgy állt az út közepén, mint az előbb. De most nem láttam a furcsa ködöt. Csak őt. Hirtelen felemelte a kezét, s a hátam mögé mutatott. Elnéztem abba az irányba. Még időben félre tudtam ugrani egy fekete motor elől. Mikor visszanéztem, a nő már nem volt ott.

A mociról Gabriel Christensen ugrott le. Meg sem fordult a fejemben a kérdés, vajon mit keres itt, egy isten háta mögötti szerpentinen. Ehelyett, mikor elég közel ért hozzám nekitántorodtam, majd összefüggéstelen szavakat kezdtem hadoválni:

- A kocsi… Marsha és Mara… meg egy nő… aztán bumm… megsérültek… hívd a mentőket!

- Ne aggódj, útban vannak. Nyugodtan aludj! Vigyázok rád!

Kétségbeesetten omlottam a karjaiba.

Aztán minden elsötétült.

Mikor újra kinyitottam a szemem, tudtam, hogy álmodok. Ugyan az a furcsa arany köd lepett el mindent, mint a baleset előtti pillanatban. Felültem. Éreztem… vagyis inkább nem éreztem a fájdalmat sehol. A halántékomon sem találtam vért. A ruhám pedig… egészen más volt. Fehér egybe ruha volt rajtam.

Körülnéztem. Egy réten feküdtem. Körülöttem virágok hajlongtak a hűs fuvallatban. A távolban fák bólogattak. A közelben tó vizét borzolta a szellő.

Nevetés ütötte meg a fülemet. A tó partján, pokrócon viháncoló lányok ültek. A ruhájuk ugyan olyan volt, mint az enyém. Letelepedtem közéjük. Nevetgéltek, de nem értettem, hogy min. Egyáltalán, nem értettem miről beszélnek. De nem akartam egyedül lenni, ezért csak ültem ott köztük.

Hirtelen valami fény támadt a tó túlsó partján. Kapva kaptam az alkalmon, otthagytam a lányokat. Ahogy közelebb értem, láttam mi ilyen fényes. Gabriel Christensen állt ott és… elég furcsa, de hatalmas, fehér szárnyai voltak. A testét furcsa, arany ragyogás lebegte körbe. Mosolygott, s a kezét nyújtotta.

Elkaptam felém nyújtott jobbját. Ujjaink összefonódtak. A lányok a parton egyre hátrébb lépkedtek, arcukon rémület látszott, de nem tudtam mitől félnek ennyire. Aztán Gabriel elkezdett húzni. Hátrafelé lépkedett, egyenesen az új keletű sötétségbe mögötte. Teste most nem arany, hanem fekete füstben úszott. Szárnyai helyén csak csonkok látszottak, azokról is csöpögött a vér. Az arcán fájdalom és szomorúság ült. De nem hagytam, hogy a sötétbe húzzon. Teljes erőmből elindultam az ellenkező irányba. Ahogy kiértünk a fénybe, láttam, mi húzott minket a sötétségbe. Egy csontos, fekete kéz. Olyan, mintha egy égett hulláé lenne. A fényben azonban lángolni kezdett, és hamuvá lett. Abban a pillanatban, hogy a hulla maradványait elfújta a szél, Gabriel teste kiszabadult a fekete füstből. A sötétség is egy varázsütésre elpárolgott. De a szárnyai nem nőttek vissza.

Aztán, mintha egy lámpát kapcsoltak volna le, nem láttam már semmit. Körülölelt a sötétség.

Azt se tudtam megmondani, hogy van-e alattam talaj, vagy lebegek. Átfogtam a térdeimet, reszkettem. Talán csak perceket, talán órákat ültem a sötétségben egyedül, mikor alig hallható suttogást hallottam. Mintha mellém ért volna, egyre közelebbről szólt. Már azt is hallottam kik beszélgetnek. Két férfi vitatkozott. Vagyis egy férfi és Christensen.

- Hagyd békén őt! A mi fennhatóságunk alá tartozik! – hallatszott Gabriel hangján, hogy feszült.

- Az anyja engem kért meg, hogy tartsam szemmel! Te sem szegülnél ellen Selen parancsának, ugye? – hangzott az idegen hűvös hangja.

- Nem erről van szó. A Sötétséghez tartozik.

- Egy Szirén az anyja.

- Gondolkozz csak Daniel. A szirének is félig Démonok. A lány pedig háromnegyedig az. Hiszen tudod ki az apja.

- Ő bérelt fel, igaz? Hogy vidd el neki?

- Ne beszélj botorságokat. Egyébként is, ha annyira vigyázol rá, hol voltál, mikor Selen majdnem megölte? Az Őrzőknek így is vissza kellett vonulniuk.

- Mara és Marsha jól tudták, nem lehetnek örökké vele. Tudniuk kellett, hogy a Képességek eljövetelekor nekik menniük kell.

- Mondd csak, melyik oldalon állsz?

Nem derült ki. Zúgott a fejem. Mi van Marával és Marshával? És kik azok az Őrzők? Sötétség? Szirének? Ki a csuda az a Selen? Mit jelent mindez?

Ekkor kitisztult a kép, de nem a két vitatkozót láttam, hanem egy gyönyörű, sötét hajú nőt. Ugyan azt, aki kinn állt az úton. De most hosszú, fekete ruhát viselt. Kisbabát tartott a kezében. Ugyan az a halvány, aranyszínű köd lengte körbe őket, mint a tisztást. Egy teremben állt, aminek a tetejét oszlopok tartották. A távolban sivatagos táj látszott. Az égen két vérvörös hold tündökölt, csodálatos látvány volt. A nő halk dúdolászása illett a hely kísértetiességéhez. A gyermeket egy kőasztalra fektette. Aztán megszólalt vérfagylaló, jéghideg hangon:

- Különleges vagy Megan. Határtalan hatalommal rendelkezel. Teremthetsz, pusztíthatsz. A véredben van. De a Képességeidet már nem fogod megérni.

Kés villant a kezében. Felsikoltottam, de nem jött ki hang a torkomon. Fény villant, két nő és egy férfi jelent meg. Mara és Marsha!

- Hogy teheted ezt, Selen? Egy gyermek életére törsz? – sikkantotta Mara.

- Elvette az Erőmet! Visszaveszem tőle.

- Nem fogjuk engedni! - mondta határozott hangon Marsha, s eldobta a kezében tartott tőrt. De mielőtt célt találhatott volna a férfi teste állt az útjába. Az hátrahőkölt kissé, majd kitépte a tőrt a mellkasából. Nem vérzett.

- Daniel?

- Á, igen. Daniel az én kedves besúgóm – mutatóujjával végigsimított a férfi arcélén, majd visszafordult nevelőanyámhoz. - Tanuld meg Marsha, mindenki akar valamit. Csak jól kell keverned a lapokat és mindenki a lábad előtt hever.

Azzal megfordult és eltűnt abban a fényességben, ami mögötte keletkezett, magával húzva a szomorú pillantású férfit.

Prológus

A hegyekből tartottunk hazafelé. A szerpentinen szinte hajtűkanyarokat kellett bevennünk. De Marsha, a nevelőanyám eddig biztos kézzel vezette az autót. Úgy tűnt nem történhet semmi baj. Csöndben kuksoltam a hátsó ülésen. Fülemben fülhallgató, ordíttattam a zenét, hogy még véletlenül se kelljen Marsha és Mara, a nővérem veszekedését hallgatnom. Mostanában csak tőlük zeng a ház, egy cseppet sem voltam kíváncsi az újabb összecsapásra.

Marsha egyszer csak Mara felé fordította a fejét, megfeledkezve vezetési tevékenységéről. Ekkor hirtelen, mintha elhomályosult volna a kép, köd ereszkedett a látóterem szélére. Egy nőt láttam az úton állni. Sötét haja lobogott a hűvös szellőben, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben távozni készül az útközépről. Ijedten sikoltottam fel:

- Vigyázz! – nem tudtam, hogy ez most Marshának vagy az ismeretlen nőnek szól, csak azt, hogy ennek nem lesz jó vége. A köd hirtelen szállt fel a látókörömről

Marsha, bár nem látott semmit, a fékbe taposott és elrántotta a kormányt. A fejem az ablaknak csapódott. Mikor hirtelen újra az út került a látóterembe egy pillanatra, a sötéthajú nőt már nem láttam sehol. Hatalmas ütést éreztem a koponyámon és minden elsötétült.

Hello!

Hello!
Ez a blog az egyik történetemnek készült! Remélem tetszeni fog majd. Csak annyit kérek, hogy komizzatok!! Kezdésnek úgy gondolom, hogy az új feji határa 3 komi. aztán ez még mehet föntebb. Jó szórakozást!
Lollykaa