1. fejezet

1.

Kinyitottam a szemem. Az erdő talajának zöldje tolakodott élesen az arcomba. Pislognom kellett, fájt a szemem az élénk színektől. Tüskék, ágak, kövek szúrták az arcom, nyakam, s gyakorlatilag mindenem. Aztán eszembe jutott a baleset. Úristen! Marsha és Mara! Hol vannak?

Hirtelen akartam felkelni. Hevességem mintegy megtorlására szinte minden porcikámba fájdalom nyilallt. Csak szépen, lassan! Nem éppen szerencsés mozgolódni, ha mondjuk a gerincem sérült.

Megmozgattam először az ujjaimat, majd a csuklómat, ezt követően a karjaimat. Nagyszerű! Csak a bal csuklóm tört. Eztán a lábam következett. Lábujjak, lábfej, térd, majd az egész. Kisebb zúzódások, ki lehet bírni. Megtapogattam a bordáimat, természetesen a jobb kezemmel. Elég sok helyen fájt, szóval inkább abbahagytam. Ebből jó sok eltörhetett. Megemeltem kissé a fejemet. A koponyám fájt és nem a nyakam. Már ez is egy jó pont. Feltámaszkodtam a jobb kezemre, majd feltornáztam magam. Előrenyújtottam a lábaimat. A farmerem több helyen is szakadt volt. Meg természetesen koszos. Hirtelen furcsa, csiklandós érzést éreztem a halántékomnál. Odaemeltem a kezem, majd a szemem elé. A vér végigcsorgott a tenyeremen. Lenyaltam ajkaimat, amit szintén a karmazsinvörös nedű borított be. Nyilván elharaptam a számat.

Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. A kocsit megpillantva azonnal arra vettem az irányt. A teteje valahol leszakadhatott, míg leértünk a lejtőn. Az autó mellé érve szörnyű látványban volt részem. Marsha arcát vér borította. Nyilván megfejelte az ablakot és a kormányt is néhányszor. A nyakához emeltem a kezem. Remegtem, egész testemben. Kitapogattam a pulzusát… vagyis csak a helyét. Ugyanis nem éreztem semmit, se a nyakán, se a csuklóján. De az agyam még nem bírta feldolgozni.

Pár méterrel odébb megtaláltam a kocsi fedelét. Két tornacipős láb lógott ki alóla. Nagy nehezen felemeltem és arrébb löktem a tetőt. Mostohanővérem hátából egy éles fémdarab állt ki. A pulzus nagyon gyenge, de érezhető volt. Agyam még mindig az előző látványt dolgozta fel, szóval ezen se sírni, se örülni nem tudtam.

Az első épeszű gondolatom volt, hogy hívni kell a mentőket. Előhúztam a telefonomat a zsebemből, sajnos csak darabokban. Nagyszerű!

A távolban egy kocsi húzott el. Ha eljutok az útig, segítséget tudok szerezni. Felkeltem Mara mellől és elindultam felfelé. Háromszor visszacsúsztam, míg végül sikerült megmásznom a meredek hegyoldalt. A szalagkorláttal már nem kellett bajlódnom, ugyanis egy autónyi szakaszon ki volt szakítva. Ugyan mitől is?

Ekkor megláttam őt. Sötét haja lobogott a szellőben. Ugyanúgy állt az út közepén, mint az előbb. De most nem láttam a furcsa ködöt. Csak őt. Hirtelen felemelte a kezét, s a hátam mögé mutatott. Elnéztem abba az irányba. Még időben félre tudtam ugrani egy fekete motor elől. Mikor visszanéztem, a nő már nem volt ott.

A mociról Gabriel Christensen ugrott le. Meg sem fordult a fejemben a kérdés, vajon mit keres itt, egy isten háta mögötti szerpentinen. Ehelyett, mikor elég közel ért hozzám nekitántorodtam, majd összefüggéstelen szavakat kezdtem hadoválni:

- A kocsi… Marsha és Mara… meg egy nő… aztán bumm… megsérültek… hívd a mentőket!

- Ne aggódj, útban vannak. Nyugodtan aludj! Vigyázok rád!

Kétségbeesetten omlottam a karjaiba.

Aztán minden elsötétült.

Mikor újra kinyitottam a szemem, tudtam, hogy álmodok. Ugyan az a furcsa arany köd lepett el mindent, mint a baleset előtti pillanatban. Felültem. Éreztem… vagyis inkább nem éreztem a fájdalmat sehol. A halántékomon sem találtam vért. A ruhám pedig… egészen más volt. Fehér egybe ruha volt rajtam.

Körülnéztem. Egy réten feküdtem. Körülöttem virágok hajlongtak a hűs fuvallatban. A távolban fák bólogattak. A közelben tó vizét borzolta a szellő.

Nevetés ütötte meg a fülemet. A tó partján, pokrócon viháncoló lányok ültek. A ruhájuk ugyan olyan volt, mint az enyém. Letelepedtem közéjük. Nevetgéltek, de nem értettem, hogy min. Egyáltalán, nem értettem miről beszélnek. De nem akartam egyedül lenni, ezért csak ültem ott köztük.

Hirtelen valami fény támadt a tó túlsó partján. Kapva kaptam az alkalmon, otthagytam a lányokat. Ahogy közelebb értem, láttam mi ilyen fényes. Gabriel Christensen állt ott és… elég furcsa, de hatalmas, fehér szárnyai voltak. A testét furcsa, arany ragyogás lebegte körbe. Mosolygott, s a kezét nyújtotta.

Elkaptam felém nyújtott jobbját. Ujjaink összefonódtak. A lányok a parton egyre hátrébb lépkedtek, arcukon rémület látszott, de nem tudtam mitől félnek ennyire. Aztán Gabriel elkezdett húzni. Hátrafelé lépkedett, egyenesen az új keletű sötétségbe mögötte. Teste most nem arany, hanem fekete füstben úszott. Szárnyai helyén csak csonkok látszottak, azokról is csöpögött a vér. Az arcán fájdalom és szomorúság ült. De nem hagytam, hogy a sötétbe húzzon. Teljes erőmből elindultam az ellenkező irányba. Ahogy kiértünk a fénybe, láttam, mi húzott minket a sötétségbe. Egy csontos, fekete kéz. Olyan, mintha egy égett hulláé lenne. A fényben azonban lángolni kezdett, és hamuvá lett. Abban a pillanatban, hogy a hulla maradványait elfújta a szél, Gabriel teste kiszabadult a fekete füstből. A sötétség is egy varázsütésre elpárolgott. De a szárnyai nem nőttek vissza.

Aztán, mintha egy lámpát kapcsoltak volna le, nem láttam már semmit. Körülölelt a sötétség.

Azt se tudtam megmondani, hogy van-e alattam talaj, vagy lebegek. Átfogtam a térdeimet, reszkettem. Talán csak perceket, talán órákat ültem a sötétségben egyedül, mikor alig hallható suttogást hallottam. Mintha mellém ért volna, egyre közelebbről szólt. Már azt is hallottam kik beszélgetnek. Két férfi vitatkozott. Vagyis egy férfi és Christensen.

- Hagyd békén őt! A mi fennhatóságunk alá tartozik! – hallatszott Gabriel hangján, hogy feszült.

- Az anyja engem kért meg, hogy tartsam szemmel! Te sem szegülnél ellen Selen parancsának, ugye? – hangzott az idegen hűvös hangja.

- Nem erről van szó. A Sötétséghez tartozik.

- Egy Szirén az anyja.

- Gondolkozz csak Daniel. A szirének is félig Démonok. A lány pedig háromnegyedig az. Hiszen tudod ki az apja.

- Ő bérelt fel, igaz? Hogy vidd el neki?

- Ne beszélj botorságokat. Egyébként is, ha annyira vigyázol rá, hol voltál, mikor Selen majdnem megölte? Az Őrzőknek így is vissza kellett vonulniuk.

- Mara és Marsha jól tudták, nem lehetnek örökké vele. Tudniuk kellett, hogy a Képességek eljövetelekor nekik menniük kell.

- Mondd csak, melyik oldalon állsz?

Nem derült ki. Zúgott a fejem. Mi van Marával és Marshával? És kik azok az Őrzők? Sötétség? Szirének? Ki a csuda az a Selen? Mit jelent mindez?

Ekkor kitisztult a kép, de nem a két vitatkozót láttam, hanem egy gyönyörű, sötét hajú nőt. Ugyan azt, aki kinn állt az úton. De most hosszú, fekete ruhát viselt. Kisbabát tartott a kezében. Ugyan az a halvány, aranyszínű köd lengte körbe őket, mint a tisztást. Egy teremben állt, aminek a tetejét oszlopok tartották. A távolban sivatagos táj látszott. Az égen két vérvörös hold tündökölt, csodálatos látvány volt. A nő halk dúdolászása illett a hely kísértetiességéhez. A gyermeket egy kőasztalra fektette. Aztán megszólalt vérfagylaló, jéghideg hangon:

- Különleges vagy Megan. Határtalan hatalommal rendelkezel. Teremthetsz, pusztíthatsz. A véredben van. De a Képességeidet már nem fogod megérni.

Kés villant a kezében. Felsikoltottam, de nem jött ki hang a torkomon. Fény villant, két nő és egy férfi jelent meg. Mara és Marsha!

- Hogy teheted ezt, Selen? Egy gyermek életére törsz? – sikkantotta Mara.

- Elvette az Erőmet! Visszaveszem tőle.

- Nem fogjuk engedni! - mondta határozott hangon Marsha, s eldobta a kezében tartott tőrt. De mielőtt célt találhatott volna a férfi teste állt az útjába. Az hátrahőkölt kissé, majd kitépte a tőrt a mellkasából. Nem vérzett.

- Daniel?

- Á, igen. Daniel az én kedves besúgóm – mutatóujjával végigsimított a férfi arcélén, majd visszafordult nevelőanyámhoz. - Tanuld meg Marsha, mindenki akar valamit. Csak jól kell keverned a lapokat és mindenki a lábad előtt hever.

Azzal megfordult és eltűnt abban a fényességben, ami mögötte keletkezett, magával húzva a szomorú pillantású férfit.